Egy ritka, agresszív daganat diagnózisa, műtéti előjegyzés – és egy nő, aki megérezte, hogy a gyógyuláshoz az út nem a műtőasztalon keresztül vezet. Éva története megmutatja, hogyan rejtőzhet egy súlyos testi tünet mögött feldolgozatlan családi veszteség, és hogy a családállítás milyen mélységű feltárást és változást tehet lehetővé.
Éva 30 év körüli nő, 2024. szeptemberben fordult hozzám:
„Épp egy évvel ezelőtt diagnosztizáltak egy nagyon ritka, agresszív daganatot a hasfalamban. Még abban a hónapban műtéti előjegyzésem volt, de mindig toltam az időpontot, egyszerűen nem éreztem, hogy ez lenne a megoldás, nem volt betegség-tudatom. Úgy éreztem, hogy az orvosok csak látni akarják, vizsgálni akarják a daganatot, a műtét nem az én érdekeimet szolgálja. Tudtam, hogy a » lényt « a testemben én » nevelgettem « magamnak, nem véletlenül van ott, dolgom van vele, azaz magammal van dolgom. Elindultam egy önismereti úton, próbálom magamat és a működésemet tisztábban látni, rendezem a kapcsolataimat, de a folyamatos feszültség érzése és a gombóc a gyomromban még nem engedett ki. Az érzéseim még nem követik a tudatomat. Nem tudom pontosan, min kellene még változtatnom. A családállításon az édesanyámmal való kapcsolatomat szeretném oldani.”
Éva eljött a családállításra, ahol a munka nem várt irányt vett. Kiderült, hogy édesanyja Éva 7 éves korában teherbe esett, de körülményei miatt a babát nem tudta vállalni, és megszakította a terhességet.
Éva mindig is nagyon vágyott egy testvérre. A meg nem született baba hiánya azóta is dolgozott benne – de hogy milyen mélyen, az csak az állítás során vált nyilvánvalóvá. A munka közben eddig elnyomott fájdalom tört fel belőle. Megértette, hogy gyerekként édesanyja helyett akarta kihordani a babát: „Anya, ha te nem hordod ki, majd én kihordom!” – és ennek a tudattalan, testvére iránt érzett szeretetnek és hűségnek a fizikai szinten megjelenő lenyomata lett a hasfalán gyorsan növő daganat. Az is felszínre került, hogy édesanyjáról szerette volna levenni a terhet, amit a baba elvetetése rakott rá. Sokáig sírt, zokogott – majd megkönnyebbült.
2026. márciusban Éva e-mailben értesített:
„… Képzeld, épp pár hete voltam kontrolon, a daganatom teljesen eltűnt, mintha soha nem is lett volna. 🙂 …”
Köszönöm Évának, hogy bízott bennem, hozzám fordult, és dolgozhattam Vele.